1. rész

*Stella szemszöge*

A testőrök kiérkeztek a helyszínre. Úgy látszik ma sem szabadulunk meg tőlük. 

A John névjegytáblával ellátott férfi szorosan fogott magához, ügyelve arra, hogy senki se tudjon megörökíteni. 

Apám szitkozó hangját a nagy zsivaj ellenére hallottam. Nem láttam az arcát, de el tudtam képzelni, hogyan is festhet most. Gondterhelt, aggodalmas. Mindig ez van. Ahogy kilépünk a házból, rögtön megbánjuk. Ezek mindenhol ott vannak.
Hallani lehetett a rengeteg gép kattanását, nem is beszélve a vakító vakuzásról, ami egyre tompább, és tompább lett. Végül szinte minden elcsendesült.
Nem értettem a helyzetet. Egy apró pillantást mertem kitekinteni a testőröm mögül, amikor megláttam, hogy az emberek kört formálva állnak valaki fölött.
Kihúztam a kezemet John védelmező kezei közül, és a tömeg felé indultam.
Apám a földön feküdt, valaki által stabil oldalfekvésbe helyezve.
- Van pulzusa, a mentők pedig hamarosan kiérkeznek. - közölte velem egy ismeretlen nő.
- Apa! - ordítottam, és próbáltam közelebb vergődni apához a nagy tömegben.
A másik testőröm erősen ragadta meg a karomat, és nem engedett a közelébe. Könnyes szemekkel, sokkos állapotban vertem a biztonsági őr hátát, hogy engedjen el. Ennek eredményeként beültetett a kocsijába.
Kétségbeesetten hallhattam és néztem végig, ahogyan kiérkeznek a mentők, és a hordágyra teszik, majd elszállítják. John próbált nyugtatgatni, de cseppet sem nagy sikerrel.
- Azonnal vigyen el abba a kórházba, ahová apát vitték! - mondtam idegesen.

***
- Tehát.. Apa stroke-ot kapott? - kérdeztem vissza az orvostól szaggatott hangnemben.
- Akkor vázolom a helyzetet, hogy mindenki számára érthető legyen. Pault valamilyen fokozott idegesség, adrenalin vagy pánik érte el. Ezek olyan magas fokozatúak voltak, hogy beállt a stroke, aminek súlyos következményei lehetnek. Beszédképtelenség, lebénulás, vagy emlékezetkiesés.
Az arcomra száradt könnyeket újak váltották fel, beborították az arcomat.
A második nyugtatómat vettem be, miközben apa betegágya mellett ültem a kórházban.
- Mennyi esélye van a felépülésre és maradandó normális életre? - kérdezte John miközben szorosan fogta a kezemet.
- Sajnos rossz hírt kell közöljek. Az érkatasztrófa a központi idegrendszer túl nagy területét károsította amiből komatózus állapot alakulhat ki, vagy a beteg halálához is vezethet. - sóhajtott Dr. Hill.
Csendben ültem a széken, és próbáltam feldolgozni az elhangzottakat. Nem akarom elveszíteni az utolsó családtagomat is. 

- Csak apa maradt meg nekem, mi lesz ha őt is elveszítem? - ordítottam hisztérikusan, amiért az egyik nővérke kivezetett a kórteremből, és megmondta, hogy menjek haza. Visszamentem a kabátomért, és megsimítottam apa karját. Azt akartam, hogy erősnek lásson.
- Minden rendben lesz. - mondtam.
- Ferethleh. - mondta beszédhibásan, majd elhagytam a kórtermet.

***
Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. A kórházból hívtak.
- Haló? - szóltam bele.
- Stella Higgins?
- Igen, hogy van apa?
- Róla lenne szó. Tegnap éjjel elhunyt. Kiderült, hogy a szíve is nagyon gyengén működött, és a másnapot már nem vészelte át. Nagyon sajnálom. Kérem délután jöjjön be a zárójelentésért, és néhány dolgáért. Őszinte részt vétem. - letette.

Nem tudtam elhinni. Soha többé nem foghatom meg a kezét, nem ölelhetem meg, nem mondhatom meg neki, hogy szeretem. Ezek már csak emlékek maradnak? Kit kell ilyenkor felhívnom? Mit tegyek?

***
Részlet Paul Higgins végrendeletéből
,,Drága egyetlen kislányom! Ha ezt a levelet olvasod, akkor már nem vagyok köztetek.
Kérlek ne sírj! Légy erős! Veronica fog téged befogadni, nála el tudsz lakni, ne aggódj, anyagilag biztosítottam, hogy egy percet se zavarj nála.
Összesen két kívánságom lenne. Az első: Mutasd meg a világnak a gyönyörű hangodat!
A másik: Ha még létezik a One Direction, akkor vedd át a menedzseri helyemet. Tudom, hogy elég érett vagy hozzá!"